In memoriam Római-part 2

Szerencsecsillagom úgy hozta, hogy férjemmel elkezdtünk hajót keresgélni. No nem igazi hajót, csak csónakot. De a Római-part népe a csónak szótól megsértődik, megorrol, kiutál. Idővel rájöttem, hogy bizony a túra kajak, túra kenu, nem csónak, hanem hajó. Mert azzal járja a Duna (meg bármelyik másik folyó vizét), és olyankor bizony azon van a teljes felszerelése, a sátra, a ruhái, az élelmiszere, az ivóvize… Ugyan mikor vinné ezeket csónakban? Az csak pecázásra való.

Párommal addig kerestünk, amíg találtunk egy kicsit lerobbant fa két pár evezős túra kiel-boatot. Csónakházban az állványon helye is volt, ezért tűnt jó vételnek. Feljavítottuk a csónakmester utasításai szerint, lekromofágoztuk, aztán talán meszes vízzel átsúroltuk. Utána napokig csiszoltuk. Már annyira elegünk volt a csiszolásból, hogy az első lakkozás utáni ismételt csiszolást kihagytuk, nem volt türelmünk hozzá. Már vízre akartuk tenni. Nem emlékszem pontosan, talán Triton volt a neve. Azért szerettem bele, mert hittem, hogy ha egyszer ókori görög  istenség vigyáz ránk, akkor nem történhet baj velünk.

A hajó volt a „beugró” egy kulipintyóhoz. Férjem kialakította benne az ágyunkat, hűtőgépet vásároltunk hozzá, meg kivittük a kis képernyős Junszty televíziónkat, és mienk volt a világ. Kulipintyónak hívom a csónakházak közötti kis “nyaralót” amit a Sportlétesítmény Vállalattól béreltünk.

A hajó feljavítását természetesen megünnepeltük. Még mindig divat volt zsíros kenyér, vöröshagyma karikákkal, piros paprikával megszórva, de ott kaptunk rá a sült halra friss kenyérrel, kovászos uborkával. Hülyéskedtünk, vicceltünk, mókáztunk. Láttunk ott Kossuth-díjas tudóst, Kiváló művész színészt. Mindenki azt tartotta, hogy úszógatyában nem látszik a díj.

Szerettük azt a demokráciát, ami a Rómain megvalósult.

Egyszer csak meguntuk a csiszolgatást. Lelakkoztuk a hajót, alaposan, vastagon, főleg az eresztékeinél. Féltünk, nehogy beengedje a vizet. Nem tette, kész volt a Triton, várta a vízre szállást. Szóltunk a csónakmesternek, hogy mi bizony elmegyünk a nagy ágon talán Horányig, vasárnap este jövünk.

Erre szükség volt, hogy tudják mindig kik vannak még vízen, történt-e velük valami, kell-e utánuk menni, segíteni. Szerencsére ilyen esettel nem találkoztunk.

Amikor vízre szálltunk, a fél part ott segített, drukkolt nekünk. Nem hitték el, hogy két ilyen zöldfülű, meg egy kislány, meg tudja lovagolni a Dunát.

Segítettek a vízre ereszteni a hajót, mi ketten felnőttek voltunk a „gályarabok”, akik húzták az evezőt, pici kislányunk lett a kormányos. Ügyesen navigálta a hajónkat, csak néha kellett korrigálnunk az evezővel, mert rácsodálkozott egy szembe jövő másik hajóra.

Megtanítottuk neki, hogy kell a farvizeket meglovagolni, hogy ne boruljunk föl.

Ezen túl is mindig a nagy ág felé vettük az irányt. Nekünk felnőtteknek a Szentendrei sziget alatt kellett csak meghúznunk a hajónkat, ott, amikor keresztben állt a Duna folyásának, hát ott kellett jobban „belekapaszkodni” az evezőkbe, hogy hamar orral tudjunk állni megint a folyás irányának. Közel a parthoz mentünk, ott kisebb a sodrás, kislányunk ügyesen, büszkén „tette a dolgát”.

Hiányzik a Római-part. Vele a dunai élet, élmények.