In memoriam Római-part

In memoriam Római-part

Anyu nem szerette a Duna miatt, így apukámmal mentem ki először a Római-partra. Akkor még nem volt semmi modernizálva, csak rossz kis kalyibák álltak „nyaralóként” a csónakházak között. Barnára sült, vagy pirosra égett fecske nadrágos férfiak rohangáltak a parton föl-le, szedték ki a csónakjaikat a csónakházból, és tették vízre.

Gyerekként ezt ámulattal és talán irigységgel figyeltem. El sem tudtam képzelni, milyen jó ott élni nyaranta. Mindenütt volt vendégség, zsíros kenyér, lecsó.

Apu barátját látogattuk meg. Nagyhangú emberre emlékszem. A feleségére nem, pedig volt neki – aputól tudom. Rögtön megkínált zsíros kenyérrel, hagymával. Akkoriban ez volt a szokásos vendégváró étel a Római-parton.

Mindez nem volt fontos. De az igen, hogy hatalmas testű, fekete szőrű kutyája volt, “aki” t már korábban egy pesti találkozásukkor megismertem. Soha senkit nem ugatott meg, soha senkit nem harapott meg, lassan, komótosan lépkedett, nem rohangált. Valamelyik óriásfajta volt.

Töröm a fejem, de a neve nem jut az eszembe.

Különösen sok kutya volt a Római-parton. Mind kisebb testű volt, mint Pista bácsi hatalmas kutyája.

Mindez bevezethette, hogy én a kutyák hierarchiájáról akarok  most beszélni. Pista bácsival elindultunk sétálni a Duna parton. Persze jött velünk az elmaradhatatlan kutyája is. Nem tudom, akkor mi volt a szokás, mi volt a szabály, Pista bácsi soha nem tett nyakörvet, pórázt a kutyára, most sem.

Pista bácsi, apu halkan beszélgettek, Pista bácsi mellett sétált lomhán a kutya. Arra nem emlékszem, én hol mentem, valószínűleg össze-vissza futkároztam, megnéztem, amit nem látattam a pesti kőrengetegben. Fakérget, fűszálat, kavicsokat.

Egyszer csak furcsa lett a part. Arra lettünk figyelmesek, hogy mindenki minket figyel. Apuék elől beszélgetve, Pista bácsi mellett a kutyája. És a hátunk mögött egy hatalmas nagy kutyafalka néma csöndben követte az óriási kutyát.

Közelebb a nagytestűek, mögöttük a közepesek, hátul a kis testűek már ide-oda rohangálva, de némán. Összegyűjtöttük a Római-part összes kutyáját. Hatalmas kutya-sleppel sétáltunk a parton.

Mikor Pista bácsi is meglátta ezt, mosolyogva vezényelt nekünk egy hátra arcot, mondván most hazafuvarozzuk a szökevényeket. Elkérte tőlem a ridikülömet (mert anyukám szerint ridikül nélkül nem léphetek ki az utcára, ha nincs a hátamon az iskolatáska), és odaadta a kutya szájába.

Méltóságteljesen, mint a katonazenekar karmestere a vezénylőrúddal, hogy tempót adjon mindenkinek, vonult a kutya a sleppje előtt a szájában az én táskámmal. Talán a tempót az én táskám ide-oda lengése adta meg.

Minden kutya, ”aki” kiszökött, hogy Pista bácsi kutyája, a „falkavezér” közelében lehessen, békésen, lassan, vagy rohanva hazament.

Nagyon sajnáltam, hogy anyuék nem engedik, hogy legyen legalább egy kis testű kutyám.

Akkor még nem tudtam, hogy felnőtt koromban nekem is lesz a Rómain hajóm, meg „kalyibám”, meg egy menhelyi kutyám.