Egyiken be, a másikon ki

Elváltam, mint olyan sokan mások is.

Aztán sokszor szidtak. Miért kényeztetem el a kislányomat? (Nem kényeztettem el.)

Mások, szidtak, mert túl keményen nevelem a kislányt. (Nem neveltem túl keményen.)

Megint szidtak, hogy túl sok ajándékot kap tőlem a gyerek. (Nem kapott túl sokat.)

Ismét szidtak, miért nem vagyok többet a gyerekkel? (Nem voltam keveset vele)

Újabb kifogás: miért nem kap tőlem ajándékot a gyerek? (Kapott.)

Így ment ez megállás nélkül, és még ma is így megy. Ha mindenkire hallgattam volna, legelőször én kerültem volna a sárga házba. Rögtön utánam a kislányom.

Most, hogy már elmúlt sok idő, visszafelé kritizálnak.

Pedig a lányom áll a lábán, intézi a férje álláskeresését. Egy gyönyörű unokával lepett meg, és látom az unokán, hallom a lányom, vejem beszédén, hogy én bizony sokszor vagyok otthon témájuk. Nem kritizáló hangnemben.

Lányom – érthető módon tudni akarna mindent rólam. Mennyi a nyugdíjam, mekkora a rezsim, egyáltalán mennyi pénzem van? Én meg csak állok, mosolygok, és csak azt tudom neki válaszolni, ezek a kérdések még koraiak, még ne foglalkozzon velük. Elégedjen meg azzal, hogy nem szorulok rájuk. Majd, ha segítségre fogok szorulni, az első lesz, aki megtudja.

Az öregek bizalmatlanságával a lányom előtt én is titkolózom. Pedig nem érzem magamat öregnek, terveket kovácsolok. Hiszem, hogy meg fogom valósítani mind. Ha az egészségem  engedi. Nos itt van a nagy ha.

Megkötöm azt az életbiztosítást, amit Szilágyi György hirdet a tv-ben.

Mert azért én sem vagyok olyan „hú, de biztos”! Nem volt szép a sorstól, hogy ezt a betegséget mérte rám.

Volt egy kolleganőm, akihez elmentem kisírni magam a vállán, ha már úgy éreztem, nem bírom tovább. Hagyjanak egy kis levegőt nekem is, a lányomnak is, ne duruzsoljanak annyi butaságot. Mert biztosan tudtam, hogy amit duruzsolnak, az butaság, az én meglátásom a helyes.

A kolleganőm nem bírált senkit. Sem a duruzsolókat, sem engem. Látta, hogy anyatigrisként féltem a lányomat, de a magam nevelési módszerét is. Amikor már kisírtam magam, csak annyit kérdezett csöndesen: kisfiam, (pedig lány vagyok, de tőle ez kedves, meghitt megszólítás volt) hány füled van? Kettő? Akkor az egyiken be, a másikon ki!