Melyik korban élnék a legszívesebben? VI.

Rengeteget dolgoztam eddig, nem találtam igazán kedvemre való társadalmat, emberi hozzáállást.

Az előbb ígértem a magyar felvilágosodás korát, szinte félek utánanézni. Ott is találni fogok majd nekem nem tetsző momentumokat – mint történt eddig is az én elkényelmesedett, mégis a régire vágyó lelkemnek.

Keresem az emberi szellem megvalósulását, az értelem megjelenését mindenhol. Látom, egyre több helyen veszem észre ezt, azonban mindig ott van az a kis „de”…. Ami miatt mégsem tudom elfogadni. Nem az én fene-nagy kritikusságom okozza ezt. Hogy jönnék én ahhoz, hogy többszáz éve elmúlt dolgokat, a „de facto” történelmet megkérdőjelezzem? Nem is teszem, csak nem szeretnék az éppen akkor „elemzett” korban élni.

Amire vártam, hogy hátha…. Majd akkor, de azt hiszem elöljáróban, hogy most sem.

A magyar felvilágosodás első szakaszát 1772-től 1795-ig számítjuk, Mária Terézia intézkedései nyomán. Benne Csokonai Vitéz Mihály költészetével, magyar nemesség helyzetet nem felismerő, intézkedéseivel. A Habsburg-házi uralkodók a felvilágosult abszolutizmus hívei, vagyis polgári jellegű reformot vezettek be, azonban mégis a feudalizmus fenntartására törekedtek.

XVIII-XIX. sz. fordulójában Bessenyei György, aki műveltségét a Mária Terézia udvarban szerezte és szorgalmazta egy francia gondolkodó (Denis Diderot) megismertetését. Sürgette az értelem pallérozását magyar nyelven.

Magyarországon nincs polgárság, csak nemesség, ami a felvilágosodást akadályozza miközben Párizsban már megszületnek a modern gondolatok a forradalomban. Ezt üdvözli a magyar Batsányi írásában: „vigyázó szemetek Párizsra vessétek”. Tehát kikukucskáltunk már akkor is szerte a világban.

A nyelv fontosságának hihetetlen fontos szerepe van, bizonyítja Kazinczy Ferenc, munkássága igazán a XIX. sz. első két évtizede, nyelvújító törekvései a mai napig kihatnak. Hogy ezek a nyelvújítási mozgalmak sem egy pillanat alatt dőltek el, bizonyítja, hogy az első magyar nyelvű Bibliát, a Vizsolyi bibliát 1590-ben adta ki Károli Gáspár. (Az előbb már  XIX. sz. eseményeiről beszéltem.)

Hipp-hopp, megérkeztünk magyarságunk nagy „bizonyítékaihoz”, a Széchenyiekhez, (Ferenchez, meg a fiához, a “lánchidas”, a Döbligben sínylődő Istvánhoz), Wesselényi Miklóshoz, az árvízi hajóshoz, Petőfihez, Jókaihoz. Akiket a legjobban szeretünk, legtöbbet emlegetünk. Az építészetet, képzőművészetet illetve művelőiket diszkréten agyonhallgattam.

Megkérdezem: hogy érzik magukat? Én sajnos egyre rosszabbul. Látom, hogy sok nagyszerű felfedezésből, újításból nem sokat tanultunk ezidáig. Persze rákenhetjük a Habsburgokra a leszakadásunkat, a lemaradásunkat. Nem lesz igazunk, mert egyszer sem léptünk föl egységesen ellenük, a kis önös érdekek mindig befolyásolták tetteinket. Sok törekvésünk helyi kezdeményezésként, egységes erő hiányában elsikkadt.

Lasan beköszönt a „gyilkos” XX. sz. Vajon jobb lesz-e akkor?