Egy neandervölgyi ősasszony mondta tollba nekem.
Neandervölgy mellett van a vadászterületünk. Az uram hatalmas, erős férfi. Nagy, erős tüdejével akkorát tud ordítani, hogy menekül előle minden állat. Egyik sem meri megtámadni. Az egész horda fölnéz rá, félnek tőle. Varázserejétől félnek – kis buták, nem volt az uramnak varázsereje soha, csak rettentő fizikai ereje, meg ordítása, ezért hitte magát hatalomnak, így a horda elhitte neki.
Nyugodtan neveltük kicsi fiunkat, azonban már korán kiderült a számunkra, hogy nem viszi tovább az apja tulajdonságait. Gyönge, csenevész, amolyan penészvirág volt, de folyton az eget, a csillagokat bámulta. Meg mindenfajta ákombákomot rajzolt a folyó partjára a homokba. Szidtam is sokszor, menjen már vadászni, segítsen az apjának, nekem a gyűjtögetésben. Na ez megalázó munka volt a számára, mert csak a nők gyűjtögetnek. Ki is vetették volna a csapatból, ha beáll közéjük. Nem is mert jönni a hívásom ellenére, kiderült számomra, hogy fél tőlük.
Telt, múlt az idő, egyik begyűjtés, vadászat után jött a másik, hát a kicsiny fiunk csak nem erősödött meg. Pedig az apja eléhordta az elejtett állatok legfinomabb részét, én a gyökerekből a legédesebbekkel kínáltam. El is nyammogta ímmel-ámmal, de látszott rajta, hogy alig várja már az éjszakát a csillagokkal. Végre eldöntöttük, legyen a fiunk a sötétség ura! Akkor félni fognak tőle a többiek. Hát elkezdtük ennek értelmében nevelni.
Engedtük ki a partra bottal jeleket, rajzokat róni a homokba, be a barlangokba, ahova a nap csak fondorlattal jut be. Vitt oda magával köveket. Azt hittük, hogy majd gyűjtögetni fog a hidegre, de egyre csak a mihaszna puha kövek érdekelték. Hát még pattintásra, dárdahegy készítésére is alkalmatlanok voltak. Így belenyugodtunk, hogy a fiunkból nem lesz semmi, kipusztul a fajunk, anélkül, hogy valamire is jó lett volna.
Egyszer csak az uram elment vadászni, soha többé nem hallottam az üvöltését. Valamelyik állat biztosan agyontaposta, vagy a horda egyik éhes tagja megette. Ketten maradtunk már nem is olyan piciny fiunkkal, de ostoba lett, nem volt semmire való, szomorú is lettem – tudtam, ezzel bezárult az én életem is. A horda ugyan gondoskodó, de mégsem az uram.
Fiunk csak rajzolta a neandervölgyi barlangban a rajzait.
Később megállapították róla, hogy ő lett a homo sapiens.
———————————————————————————————————-
Nohát ebben a korban igen életveszélyes volt még élni, a homo sapiens dicsőséges nevet meghagyom másnak, én inkább élni szeretnék még néhány tíz évig – mint a homo sapiens leszármazottja.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: