Reggel van, már megreggeliztem. Nehéz volt, mert a kutyám a maga neveletlenségével folyton ki akarta verni a kezemből az ételt. Ügyesen, csalafintán tette ezt: először csak az ölembe hajtotta a fejét, aztán elkezdte bökdösni a karomat, ha falatot vittem vele a számhoz. Szimatoló orral várta, hátha leesik valami neki is.
No persze nem ejtettem el, szidtam is rendületlenül.
Idővel rájöttem, hogy nem a kutyát kellene szidnom, hanem magamat, amiért nem vagyok következetes. Nem lenne szabad hagynom, hogy evés közben az ölembe hajtsa a fejét – bármennyire is jólesik nekem. Nem az irántam érzett szeretetéről van szó, hanem mindössze a lehulló finomság iránti kívánságáról.
Picit elszégyelltem magam saját magam előtt.
Fölálltam, „bezártam a bazárt”, kimentem az udvarra a kutyával. Tudtam, hogy már elrontottam sok mindent, megpróbáltam a korábbi ismereteit újra visszahozni, és ez íróasztal, ebédlőasztal mellett ülve nem lehet. Amikor kutyaiskolába jártunk, miattam kellett abbahagyni, én nem bírtam a napon maradni, menni, futkározni. Sokat tanultam ott a nevelőktől. Gyakorlatokat, módszereket arra hogyan tudom a kutya figyelmét magamra vonni, hogyan kell a körülményeket egyfolytában változtatni. Annak érdekében, ha megváltozik a körülmény, akkor a gyakorlat marad, ha marad a körülmény, megváltozik a gyakorlat. Tehát mindig csak egyik összetevőt szabad változtatni, így tanul a kutya. Nincs átfogó értelmezési képessége, magyarul minden helyzetben meg kell tanítani neki mindent elölről kezdve. Ezért olyan nehéz dolog a kutyával foglalkozni. Sok ember számára ez az állandó ismétlés unalmassá válik. Ebbe a hibába estem bele én is.
El kellett mennem, vásárolni a boltba. Mivel tanítottam neki az ül,-marad,-vár parancsszavakat, úgy gondoltam, itt az ideje „élesben” kipróbálni.
Odamentünk a bolthoz, leültettem a kutyát, kiadtam neki a parancsszót, és bementem vásárolni. Örültem, hogy bár lát engem a kutya, nem jön utánam a boltba. Fizettem, akkor ért akkor ért a hideg zuhany. „Te jó ég, hová lett a kutyám?” Még nem ismeri a falut, még csak most költöztünk ide, nem ismeri a hazavezető utat….
Gondoltam ezt én.
Egész úton hazafelé a hívó jelét adtam ki, semmi eredménnyel. Odaérte a házunk elé, ott állt a teraszon szinte vigyorogva az én neveletlen kutyám, akiben volt annyi ösztön, hogy hazataláljon, ahol táplálják is őt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: