Elmesélek nektek egy régi-régi történetet. Nagyon remélem, hogy sokan elolvassák majd, és tanulnak belőle. Akkor történt mindez, amikor a papákat még kiebrudalták a szülőszobából, természetesen a leendő mamák és a születendő babák érdekében.
Elöljáróban csak annyit, hogy pozitív emlékem maradt meg….
Valaha, amikor terhes voltam, és már jöttek a görcsök, bevitt a kórházba a férjem. De aki nem jött, az az orvos volt, mondván: valami egyéb dolga van, feküdjek az oldalamra, és tartsam vissza a szülést…
Fogalmam sem volt róla, hogy kell azt csinálni. Úgy gondoltam, ha jön a baba, akkor az jönni akar, tehát jönni is fog.
Szépen feküdtem az oldalamon a csöndes kórteremben. Vigyáztam, hogy ne ébresszem föl a többieket, és vártam a következő, soros fájást. Alvásról persze szó sem lehetett. Valahogy „nem értem rá aludni”. Figyelnem kellett a csöndre, meg a fájásokra.
Ránk virradt, elcipeltek az osztályvezető főorvoshoz, föltett néhány buta kérdést (ami persze lehet, hogy csak nekem volt buta kérdés), és irányított a szülőszoba felé. Magamban feküdtem ott árván, kívántam volna, hogy legyen ott velem a férjem. De ez akkoriban még olyan eretnekség lett volna, hogy megemlíteni sem mertem.
Telt-múlt az idő, majd megengedték, hogy sétáljak kicsit – hátha az megsegíti a szülést…
Végre megrepesztette a szülész orvosom a burkot, elfolyt a magzatvíz – hurrá, most már biztosan megérkezik a babám!!! De csak várnom kellett, szépen illedelmesen feküdnöm az ágyon.
Egy fiatal, fehér bőrű, amolyan kölyökképű medikus olykor bejött hozzám. Tudálékos tekintettel rátette a kezét a pocakomra, mintha hümmögött volna a nem létező bajsza alatt, majd némán távozott.
Szerettem, hogy meglátogatott, ő volt az egyetlen kapcsolatom a külvilággal. Jégcsap hűvösségű, finom keze volt. Szerettem, ha ezzel a hűvös kézzel megsimogatta a pocakomat. Akkor már igen csak meggyötört lelkemnek nagyon jót tett.
Egyik látogatása után elhatároztam, hogy elmondom neki, mennyire hálás vagyok a hűvös kezéért, mennyire jólesik nekem.
Szokatlanul hosszú idő telt el, mire ismét bejött hozzám.
Már amikor belépett az ajtón, észrevettem, hogy a fehér arcbőre pirospozsgásra változott. Ráadásul, amire annyira vártam, a hűvös érintésére, elmaradt, tűzforró lett a keze. Soha többé nem jött be hűvös érintéssel… Ekkor jöttem rá, hogy milyen ostobaságot követtem el: kellemetlenséget okoztam neki a dicsérő szavaimmal.
A falba tudtam volna veri a fejemet.