Kókler divattervező

Mindig érdekelt a divat, szerettem divatosan öltözni, de sajnos az anyagi lehetőségem nem mindig engedte meg, hogy kövessem.

Mint általában a hölgyek, én is sok kritikával illettem a kinézetemet. Ugyan soha nem voltam túlsúlyos, így az elhízás, a dagadtság veszélye nem fenyegetett. Sőt!

Inkább az anorexia, a kóros soványság jelei mutatkoztak rajtam. Soha senki nem hitte el, hogy milyen sokat eszem, de a bevitt tápanyagot a szervezetem nem tudta hasznosítani, egyből elégette mind az utolsó kalóriáig. Ha a barátaim dicsérni akartak, tréfásan a „Jó csontban vagy!” felkiáltással köszöntek rám.

A hiányosságokból kénytelen voltam erényt kovácsolni. Barátnőimen láttam: a hájacskát, a pocakot sok textíliával el lehet tüntetni. Már legalább is a látványát.

Nos, ebből indultam ki. A csontok látványát le lehet tompítani, ha sok textíliába csomagolom be. Így születtek a húzott, rakott fazonjaim a ruhatáramban. Nem vásároltam készen konfekció ruhát, mindig csak lógott rajtam, mint a piszkafán. Inkább varrtam magamnak, az én alkatomra kitalált ruhát. Nem használtam a divatlapok megjelenő szabásmintáit, jobban bíztam a saját kreációimban. A divatlapok modelljeitől az én méreteim nagyon odébb voltak, nekem nem állhatott jól az, ami a tökéletes alakú manökenen szép volt. Plusz így tudtam, hogy nem fog az én ruhám szembe jönni velem a körúton…

Így adódhatott az, hogy a ruháimban mindig különlegesen éreztem magam. Soha nem éreztem, hogy olyan, mintha kölcsönkértem volna, tökéletesen „rám öntötték” érzetem volt. Ahogy igaz is. Mivel nem tanultam a szabás-varrás trükkjeit, kénytelen voltam magamnak kitalálni azokat. Ha nem birkóztam egy-egy feladattal, a textíliát a bal felén egyszerűen magamra gombostűztem, így szabtam ki és varrtam meg az anyagot. Mindig addig kínlódtam vele, ameddig nem állt rajtam tökéletesen. Persze egyszerűbb lett volna, ha van egy engem formázó próbababám, de mint mondtam, az anyagiakban igen csak szűkében álltam.

Sorra születtek a fazonok, ruhák, amelyeket én terveztem, készítettem magamnak. Az anyagokban a lehető legegyszerűbbeket használtam. Azokat, amelyeket a leárazásokon olcsón meg lehetett vásárolni. De a régebbi holmijaimat is feldobtam némi pl. gombfelvarrási ötlettel. Volt egy kardigánom, amelyet négylyukú gombsor zárt. Na, én kitaláltam, hogy nem a megszokott módon varrom föl a gombokat, hanem elütő színű fonallal, tehát hangsúlyozottan legyező alakban fogom az öltéseket elkészíteni. Ezzel a francia kártya treff „színét” veszem majd kölcsön, mert az alsó lyukat tettem közössé. Ha a felsőt, akkor legyező alakzat jön ki.

Évekig tartó „kóklerkedésem” nagy boldogságomra azzal ért véget, hogy az általam készített fazonokat egyszer csak megláttam egy Rákóczi úti Boutique kirakatában. Nem zavart, nem bántott. Hiszen én is így szereztem az ötleteimet, hogy megnéztem, kitaláltam a megvalósítás lehetőségét, megvalósítottam. Örültem hordani ezeket a ruhákat, mert mindegyikről tudtam, hogy egyedi, csak nekem tervezett, az én varrodámban készült holmikról van szó. És olyan tervezőm van, aki pont olyan maximalista, mint én, és csak nekem dolgozik, alkot.