Holtig tartó küzdelem

Életünk alkonyán, vagy nem is az alkonyán, csak délután……, vagy este felé….

A nénike csöndben szöszmötölt a konyhában. Pakolászta a kosárból a vásárolt árukat. – Jaj, jönnek holnap a gyerekek látogatóba, ennivalót kell készítenie. Alig tudja kivárni, hogy megérkezzenek.

Nem igazán nénike, csak ősz haja, meg a nyugdíjas léte miatt mondják róla. Ő vitatná, harcol az öregedés ellen. Vállalja az életkorát, de nem hagyja el magát, aktívan éli az életét.

Mindkét lánya férjhez ment, elköltöztek a férjeik után a nagyvárosba. Az ő ura meghalt már, így magára maradt a nagy házban. Csak így nevezi: az uram, és nem a férjem. Tudja, hogy nem divatos szó, mégis csak uraként jut az eszébe, nem foglalkozott soha a fogalom valódi tartalmával. Azaz, tudta mindig, ha az ő száján bukik ki a szó, akkor az ő emberét jelenti. Rátartian vallotta, hogy ő tulajdonképpen egy tanult, emancipált, huszadik századi nő. Illetve volt addig, amíg dolgozott. De a nyugdíjba vonulása óta a társadalom sztereotípiájának engedve már csak nagymamaként tartja számon magát – a családban. Mert kifelé azért tarkább képét mutatja.

Sokszor gondolta, hogy el kéne adni a házat, szétosztani a pénzt a gyerekek között, neki meg elég lenne akár egy szoba is akármelyiknél, aztán mégsem tette. Soha nem is beszélt róla, ne tudják meg senki, hogy milyen gondolatok foglalkoztatják. Még megbántaná azt a lányát, akit nem választana. Vagy csak teher lenne, gond a fiatalok nyakán. Elgondolta, hogy vigyázna az unokákra, tanulna, játszana velük, segítene a háztartásban, aztán elhessegette a gondolatot. Így van jól, mindenki a magáéban, a maga urával.  Az övé már nem él, hát nem lesz kolonc egyik gyerekének a nyakán sem!

Megtanulta a számítógép használatát, így azon szoktak beszélgetni. A Skype mégis közel hozza a lányait, na meg az unokáit. De baj, hogy nem tudja egyiket sem megsimogatni, nem tud lopva a zsebükbe, kezükbe csúsztatni hol egy húsz forintost, hol egy szeletke csokoládét.

Hallja a hangjukat, belátja a távolság leküzdhetetlenségét, de hiányzik neki az érintésük.

Nem volt ő falusi lány, a nagyvárosból költözött ki a faluba, amikor megnehezült a városi élet. Azt hitték az urával, falun könnyebb lesz. Nem tudott kiderüli, hogy helyes volt-e az elképzelés, mert gyorsan kopogtatott a kaszás, elvitte az urát a tüdőrák.

Mennyit szidta, mennyit könyörgött neki, hogy ne cigarettázzon! A kitiltással is megfenyegette. Nem volt szabad rágyújtania először csak a szobában, aztán sehol az egész házban, végül a teraszon sem engedte. Pedig az már igazán a szabad levegőn volt, de onnan is kizavarta a kertbe, vagy az udvarra. Nem tehetett róla, ha meglátta a hamutartót, a látványától rögtön az orrába csapott a büdös bagó szag. Hasztalan volt a veszekedés, a zsarolás, nem segített semmit sem.

Mikor a kórházba került az ura, mindketten bánták az ellenkezéseiket. Az asszony a veszekedést, a férfi a füstölést, de már késő volt.

Pedig a falura költözéskor azt tervezték, hogy nagy falusi portált fog vinni, ebbe belekalkulálták még a férfi segítőkészségét. Állatot nem akart tartani, félt a leölésüktől. Sokszor látta lánykorában, ahogy az apja elvágja a csirke nyakát, el tudta volna sorolni, hogyan kell, ha valaki megtenné…. Mert, hogy ő aztán nem! Más látni, ha valaki csinálja, és más megtenni. Ugyanakkor szereti a csirkehúst, nem vegetáriánus.

De a konyhakertbe belevetette magát, ott adta ki a gaz kihúzkodása közben a lelke minden gyötrelmét. Nem értett hozzá, a szomszédaitól tanulta meg a paraszti lét alapjait, a kerti munkák sorba vételét. A paradicsomról letépni a vadhajtást, a szőlőt lekacsolni, a palántákat kiültetni, egyelni a zöldséget. A szomszéd elmagyarázta, hogy a paradicsomot nem locsolni kell, hanem árasztani. Na, ezt nem értette mit jelent, hát részletesen elmagyaráztatta magának.

Amikor sikerült az ágyást úgy kialakítania, mintha egy közlekedőedényes öntözőrendszer lenne, a falusiak ámulni jártak a kertjébe. Lehet, hogy megmosolyogták és nem csodálták? Nem izgatta. Tette tovább a dolgát az elképzelései szerint, ahogy ő kitalálta.

Büszke volt rá, hogy ez neki, ahogy ironikusan szokta magát nevezni, a „flasztertyúknak” sikerült. Szép konyhakertje, és szép terményei voltak. Nem használt soha vegyszert, nem mérgezte még a károkozó csigát sem. Úgy tartotta, a vásárolt ételekben van elég mű-, meg E adalék.

Már nehezen hajlik a dereka, komolyabb fizikai munkához segítséget hív a faluból. Lelassult, kevésbé mozgékony, mint volt. De az érdeklődése maradt a régi, lobogni tud, mint egy húszéves. Élvezi, ha megdicsérik a frizuráját, a főztjét. Fiatal a mosolya, olyankor csillog a szeme.

Tervezi a jövőt. Befőzésről gondolkodik, veteményezésről, utazásról. Megnézné, hogy az unokák otthon milyen számítógépen skype-olnak. A kertbe idén ültetett kajszi-, meg mandulafát. Tervbe vette, kéne még egy cseresznyefa is.

Várja a másnapi látogatást.

Kisétál a kertbe, megsimogatja a facsemetéket.

Nem tudja, nem akarja föladni. Még nem. Még bírja.