Befektetés

A mostani gazdasági környezetünk nem kedvez a befektetéseknek. Mégis meg kell tennünk.

Nagyon meg kell gondolnunk, mibe fektetjük be a létező, vagy nem létező, csak elképzelt vagyonkánkat. Hisz, ha nincs is a bankban milliárdos pénzösszegünk, valahol, valamibe, valahogy be kell fektetnünk még a filléreinket is, hadd hízzanak vagyonná. (Csak közbevetem, gondoljanak a Rockefellerekre. A semmiből meddig értek el?)

Nem, ne higgyék, nem őrültem meg. Valahol mindig mindent el kell kezdeni. Eleinte csak kicsiben, elővigyázatosan, megtervezve.

Lehet befektetni pénzbe – az infláció, a gazdasági válság könnyen megszabadíthat minket tőle. Lehet aranyat vásárolni – elértéktelenedhet, ha bármi gazdasági, arany válság közbeszól. Ugyanez érvényes a festményre, szoborra, bármilyen képzőművészeti alkotásra, ingatlanra (tapasztalhatjuk a mostani ingatlan áresésnél). Az öregjeink azt tanították: a szobrot, a képet, a pénzt nem lehet megenni. Na, jó, ők átéltek néhány háborús helyzetet, amikor megtapasztalhatták, hogy az emberi élet a legérzékenyebben reagáló elem a devalvációra. Gyorsan kiderült, hogy esetenként még fabatkát sem ér. A történelmünk sajnos kézzelfoghatóan bebizonyította ezt.

Egyetlen tőke létezik, amibe érdemes, amibe mindannyiunknak kell befektetni. Ez a befektetés nem lehet más, mint a fiaink, lányaink oktatásába, tanulásába, a jövőbe való befektetésünk. Ha nincs a bankban pénz-tőkénk, hónapról hónapra, évről évre kerül annyi pénzünk, hogy az utódjainkat iskolába küldjük. Nem is kell mást tennünk, mint figyelni a csemetéinkre. Nevelnünk kell őket. Meg kell mutatni nekik a helyes irány. Kitűzni eléjük elérhető célokat. Ha jól neveltünk, jól „dolgoztunk” el fogják érni. Tetszésünkre, vagy saját elhatározásukból indíttatva. És ezeket a célokat csak akkor lehet elérni, ha szellemi kapacitással bírják. Akkor talán az élet leértékelődése is elkerülhető lesz.

Akkor fog jutni minden gyerek tányérkájára meleg étel.

Akkor fognak tudni munkát, állást találni, akkor fognak tudni majd megélni gyermekeink, ha lesz ismeretük, ha meg tudják magukat értetni bárkivel, ha ÉRTENEK valamihez.

Ezért nagyon fontos, hogy képezzük, képeztessük őket. Hisz a kisgyerek be tud hozni egy pohár vizet nekünk, ha betegek vagyunk. De pl. egy külföldi beteget már nem fog tudni ellátni, ápolni 20 év múlva, ha nem érti meg az idegen nyelvet. És akkor még hol van az ápolói szakképzés, hiszen a beteg ápolás a soha nem merül ki a pohár vízzel való megitatásból. Arról már nem is beszélve, hogy szabad-e egyáltalán vizet innia a betegnek? Nos, ennek az eldöntése, mindenképpen szakértelmet kíván. De emellett a légből kapott példa mellett említhetnék az élet bármelyik területéről példákat.

Be kell fektetnünk tehát – merő önzésből, jól felfogott érdekünkből – a jövőnkbe, a gyerekeink jövőjébe. Hiszen nekünk akkor lesz öregségünkre nyugdíjunk, ha a fiaink megtermelik azt. Ahogy mi is megtermeltük az anyáink, apáink nyugdíjának a lehetőségét. Az állam nem tud többet segíteni – nem is akar. Most hagyjuk az okait, mindannyian sejtjük.

Nem kéne hagyni ezt a nagy népi magyarországi nincstelenséget. Tudom, eretnek szólam, már ezerszer hallottuk. Biztosan emlékeznek a jó öreg Münchausen báróra, aki a saját hajánál fogva húzta ki magát a pácból. Valami hasonló, de nem mesében kellene hinnünk. Azzal „állunk ellen”, akkor nem törődünk a jelenünk nehézségeivel, ha befektetünk a fiainkba, lányainkba.

Tulajdonképpen a jövőnkbe. Higgyünk bennük! Akkor az emberek, a fiaink, lányaink fognak dolgozni, bérért. Nem közmunkában.