Háziállataink önálló „személyiséggel” rendelkező társaink, „akik” akaratosságukkal, meglátásaikkal együtt bizony ránk vannak utalva…
Gyerekkorom óta vágytam egy kiskutyára, de sajnos a szüleim nem engedték. A legfőbb érvük az volt, hogy az állat nem lakásba való! Beláttam valóban így van ez, hiszen fennáll a veszély, ha nem tartjuk helyesen az állatainkat, olyan lesz a lakásunk, mintha mi élnénk „náluk” az ólban! Szomorúan tudomásul vettem a nemleges választ.
Felnőttem, kislányom született.
Egyszer elmentünk kirándulni autóval, jó messzire. Kiszálltunk, virágot szedtünk, pillangóra vadásztunk, alaposan elfáradtunk. Ahogy visszaszálltunk volna a kocsiba, megláttunk egy fehér-tarka szőrgombolyagot, „aki” kifejezetten kokettált velünk, mintha jó ismerősök lennénk, minket várt. Egy szelíd, fiatal kiscica volt. Hangot nem adott, nem menekült, szinte incselkedett velünk. Elzavarni sem tudtam.
Indultam volna haza, emlékeztem a magam régi gyermekkori vágyára egy állatka után, rábólintottam lányom könyörgésére: „Vigyük haza, olyan aranyos!Senkié, nincs is gazdája!”
Így is lett. A fehér-tarka cica némán beugrott a kocsiba, nem félt a motor hangjától. Ebből következtettem ki, hogy lelketlenül egy autóból rakhatták ki a kis állatot. Hazavittük.
Országos nagy haverság alakult ki köztünk. Kapott tálkát az ételéhez, vizéhez, párnácskát az alvásához, kis műanyag ládát W. C-je gyanánt… A macska szobatiszta lett, tiszteletben tartotta a fekvőhelyeinket, az asztalunkat, hallgatott a nevére, iskolába, munkába induláskor ajtóig kisért, és ott várta a hazaérkeztünket is. Átvette szokásainkat, tökéletesen hozzánk nőtt.
Új fejezet nyílt: a látószögembe került egy kutya…
Ekkor már vérszemet kaptam, mondván, ha a cicával ilyen flottul megy minden, nem lehet baj az értelmesebb kutyával sem!
Hazavittem, elhatároztam, hogy összeismertetem a cicával. Rövid pórázra fogtam, erősen tartottam. Ő rángatott, ugrált, morgott. A cica görbítette a hátát, kieresztette a karmait, borzolta a farkincáját, de nem jött közel. Nagy volt a hangzavar, szinte sistergett a feszültség. Úgy vélem, az járhatott a cicánk fejében: „- Micsoda? Hogy én, a kényúr, főnököt kapjak? Méghozzá egy kutya képében?”
Nem tudom, hogy úsztuk meg vérfürdő nélkül. Arra emlékszem, felváltva beszéltem hozzájuk, simogattam hol egyiket, hol a másikat, zsebemből jutalomfalatkát dobáltam eléjük. Hetekig tartott, mire megnyugodott mindkét állat. Etetéskor a kutya gyorsan habzsolt, a cica lassan, kényeskedve, ínyenc módjára falatozott. Amikor elég lett neki az étel, árbocrúdként feltartott farkincával elsétált a tál mellől, és tisztálkodásba kezdett. A kutyát megtanítottam egy új parancsszóra: „Mosogathatsz”! Ekkor lerohanta a cica tálját, tisztára nyalogatta. Gondos „háziasszonyként” végezte ezt, soha egy morzsa, egy maszat sem maradt a tálban. Ez lett a desszertje.
Így éldegéltünk békében, nyugalomban, a két állat családtagjainkká vált.
Teltek a hetek, hónapok, közeledett a Karácsony. A maga sütés-főzésével, alapanyag-veszélyes helyzetével. A nyers hús, a szalonna, sonka, az édes tej, tejföl szaga terjengett, ingerelhette az állatkákat… Alaposan meg kellett terveznem, hogy mikor mit, hova teszek le, nehogy belenyalintson bármelyikük az ínycsiklandó finomságba.
Sok ételt főztem, nagy vendégségre készültem. A leveseket a hűtőbe, a sülteket a kamrába, a száraz süteményeket dobozzal szekrénybe zártam, a krémes tortaféléket üvegtálon hűtőbe, a fölöslegeket a fagyasztóba. Egyedül a töltött káposztát adagoltam szét, mert azt akartuk enni még azon frissiben. Így tányérra széttálaltam a szükséges mennyiséget. Különböző helyekre dugtam a tányérokat az állatok elől. Végül már nem találtam semmi helyet, így a magam káposztás tányérját föltettem a hűtő-torony tetejére. Ez a torony a konyha sarkában állt, alul egy 240 l-es hűtőből, rajta egy 60 l-es fagyasztóból építettük. Ellenőriztem: fölfutni a tetejére nem lehet – a zománcos felületbe nem vájhatja bele a karmát a macska, ráugrani sem a kutya, sem a macska nem tud, mert nincs hol lendületet venni, helikopter módjára helyből felrepülni meg egyik sem tud.
A fazekat, benne a forró káposztával kivittem hűlni a téli hidegbe.
Amíg pakoltam kinn a teraszon, összefutott a nyál a számban az étel illatára….
Végeztem, visszamentem a lakásba.
Furcsa volt, hogy egyik állat sem fogadott az ajtóban. Egész addig mindketten a lábam körül serte-pertéltek, hátha leejtek nekik valamit.
Belehallgatóztam a csöndbe: érdekes, ismeretlen neszezést hallottam. Halkan, szinte osonva odaléptem a konyhaajtóhoz, érdekes, izgalmas látvány fogadott.
A macskám kb. 2 m-es magasságban a hűtő-torony tetején guggolt, és kotorta ki a porcelántányérból a töltött káposzta töltelékét, meg az oldalast. Nesztelenül ügyködött, vigyázott, nehogy zajt csapjon az edény lelökésével. Onnan föntről dogozta le a földre a húsokat a kutyának, „aki” azonnal fölfalta mindet, tisztára nyalta a konyha kövét, eltüntette a tolvajlás nyomait. Felmosott, ez volt az akkori mosogatása.
Nem tudtam haragudni rájuk. Csak melegség öntötte el a szívemet. Közelgett a Karácsony, a szeretet ünnepe.