Életemet leginkább meghatározó eseménye volt, mikor pici gyermekkoromban kaptam a szüleimtől egy játék zongorát és édesapám ölébe vett, és elkezdett tanítani a zenei alapismeretekre. Aztán zeneiskola, majd egyéb, szakképzést adó intézmények követték. Nem sikerült kiábrándulnom belőle, sőt egyre jobban élveztem, minél többet tudtam róla.
Fegyelemre tanított. Hiszen nem lehet csak úgy össze-vissza váltogatni a tempót. Gondoljunk csak bele, képzeljük el, hogy egy almafán állunk és szedjük az almát. Ennek a mozdulatnak kiszámítható ideje van, bár szükségtelen kiszámítani, lemérni. Ezt a mozdulatot nem lehet tetszés szerint felgyorsítani, csak bizonyos határok között, mert különben lepottyanunk. Ugyanakkor tanárrá kell válnunk, hiszen meg kell tanítanunk a kezünket játszani a kiválasztott hangszeren. Ez a munka valódi fegyelmet követel tőlünk. A valóságos tanáraink segítséget nyújtanak nekünk a gyakorlatok megmutatásával, a hibáink feltárásával. Mindenképpen szükségünk van rájuk, de a munkát nekünk kell elvégeznünk a gyakorlásainkban.
Most nem a zene tanulásáról, hanem a hallgatásáról, az élvezéséről akarok beszélni. Mert
a zene befogadása már egészen más. Az tényleg szórakozás, kellemes időtöltés. Főleg akkor, ha nem szégyelljük és merjük „bekapcsolni” a fantáziánkat, akkor igazi feltöltődés lehet.
Ki ne hallott volna még a „mozizásról”? Szinte minden kisgyerek él ezzel a játékos lehetőséggel. Belebújik a gyermek Gárdonyi Géza: Egri csillagok c. regényébe. A gyermek könnyebben lódul bele a fantázia világába, mint a felnőtt. A gyerek még képes látni Dobót, Bornemissza Gergőt, Cecei Vicuskát, Jumurdzsákot, meg az egész egri várat, a csatával.
A vásottabbja még el is verekszi a csatát…
Ez a gyermekkori fantáziálás lassan kivész belőlünk a felnőtté válás során. Ezért mondják, hogy a művészetekkel foglalkozó felnőtt, örök gyermek marad. Hiszen a különböző művészeti ágak közepette rá van kényszerülve, hogy használja a fantáziáját.
Így lehet a nem művésznek, a laikusnak is megtanulnia a zenehallgatás segítségével az ismét gyermekké válás technikáját. Akkor nem kell mozognia, nem kell megosztania a figyelmét, csak a hangok adta képeket kell a fantáziája segítségével elővarázsolni. El lehet merülni a zenében, mint a tengerben. Ellazít, felold, megnyugtat.
Erre a legalkalmasabbak a komoly zenében a programzenék. Mint a nevéből is kiderül, akár szavakkal is megfogalmazható programjuk van. Általában a címükben is megfogalmazásra kerül a program: Négy évszak /Vivaldi/, Róma szökőkútjai /Respighi/, Mazeppa /Liszt/, Egy kiállítás képei /Muszorgszkij/. Az utóbbinak a zenekari átiratával sokat segített L. Bernstein is. Az előbb azt írtam, hogy megnyugtat, de nem, fel is kavarhat.
A felsorolásban Vivaldi mondható a kakukktojásnak. Az ő korában még nem volt ismert a programzene fogalma, de a zeneszerzőt ez nem gátolta meg abban, hogy azt írjon. Legalább is az utókora szerint. Az utókor mintegy 200 évvel később kezdte el használni a programzene fogalmat.
Ne szégyelljünk zenehallgatás közben ismét gyermekké válni. Akkor hasznos a zene, akkor kapunk tőle sokat. Merjük gyermekként bekapcsolni a fantáziánkat.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: