A katedra innenső oldalán ülni nagy felelősség. Nem elég hozzá a diploma, nem elég az empatikus készség, a jóindulat, az átadás, az okítás iránti vágy.
Mindez kell, de még valami, annak a belátása, hogy nem fedeztethetünk föl mindent, amit korábban már felfedezett a tudomány, a művészet. Hiszen akkor csak helyben topognánk, és nem haladnánk egy tapodtat sem. Nem lehet egy emberiség összes fölfedezését, újítását, haladási, fejlődés eredményét elölről kezdeni, hogy, fedezze föl megint az egészet a jelentkező diák.
Igenis, hallatlanul fontos szerepe van a régebben lenézett lexikális tudásnak. Pedig még régebben nagyra értékelték. Aztán a NAV akárhánnyal elveszítette a jelentőségét. Nohát ekkor lép be a katedra innenső oldalán csücsülő tanár. Akinek van karizmatikus személyisége, megfelelő nagy lexikális tudása, aurája, hogy a diák el tudja neki hinni, hogy minden szava igaz, minden szava helyes, és nem csak az ő (mármint a diák) bosszantására papol összevissza. A tanteremben a tanár szava (persze a jó tanár szava!) szent és megváltoztathatatlan – már ha következetes is a tanár. Manapság ezt egyre kevésbé tapasztalom, ezért igyekszem minden erőmmel a magam, a nagyszülők szerepét előtérbe helyezni.
Nem kell a tanárnak sem tudnia mindent, bár jó, ha mindent tud. Hiszen a tanár feje sem káptalan, de a diák szereti hinni, hogy az. Mert a diák szeret fölnézni a tanárára.
A lányok szeretnek beleszeretni, koruktól, a tanár korától függetlenül. Tudják, hogy reménytelen, fölösleges, de ez az érzelmek iskolája nagyon kell a felnőtté válás folyamatához.
Igaz mindez a későbbiekben is, amikor már nem beszélhetünk a felnőtté válásról, mert a diák életkorát tekintve már felnőtt.
Ekkor, ha lehet, még nagyobb a tanár felelőssége, hogy mindent, de mindent átadjon a diákjának. Elmondani sok ismeretet akár kiránduláson, akár egy múzeumi séta alkalmával – akár a múzeumban látott, vagy látható kiállításról, kiállítási tárgyakról, a tárgyak koráról,
eredetükről, stb. Persze nem profi tárlatvezetésre gondolok, erre ott vannak a tárlatvezetők.
Csak olyan hétköznapi, mindenki által ismert, mégis különleges ismeretekről beszélek – ugye értik, hogy mit akarok mondani? Legalább azt, hogy különleges a tudás, az ismeret, mert XY nevű tanárunktól származik. Vagy nem is tanáruktól, „csak” a nagypapánktól, a nagymamánktól.
Azt mondja a mondás, „A téma az utcán hever”. Nos a jó tanár megtalálja mindig, hogy mivel nevelhet, még szakmába is. A nagyszülők meg görbe hátukkal folyton a lábuk elé néznek, így észrevehetik, ha valami az utcán hever. De nem felejtik el az eget kémlelni. Elég csak az unokáikra tekinteniük. Egyből meglátja érző, óvó szemük a jövőt.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: