A depresszió poklában

Édesanyám sokévi boldog házasság után magára maradt. Édesapám kiköltözött tőle a temetőbe – rövid szenvedés után meghalt.

Édesanyám majdnem belerokkant. Összeesett, kórházba szállították, ott azonban nem érezte jól magát. Nem, mintha bárhol is jó lett volna neki, hiszen már nem volt mellette a férje.

Szólt a kezelő orvosa: ne hagyjuk magára a Nagyit, gondoskodjunk neki valamilyen terápiáról.

Egyre csak sírdogált, nem tudott magára találni. Mindenről az édesapám jutott az eszébe, aki sokat fúrt-faragott, barkácsolt sok használati tárgyat a családunknak. Ezek lépten–nyomon mind édesanyám elé kerültek, és már csorogtak is a könnyei. Tudtuk, erre hívta fel a figyelmünket az orvos, valamivel ki kellene mozdítani édesanyámat ebből a depressziós állapotból.

Hárman voltunk testvérek, az iskoláink után más tájra, messze kerültünk otthonról, családot alapítottunk. Havonta legalább egyszer hazalátogattunk a gyermekeinkkel. Így volt az, hogy alig akadt hétvége, amelyet csak kettesben töltött a két kis öreg. Nyugodtak voltunk, mi megteszünk mindent a szüleinkért, látogatjuk őket rendszeresen.

Jó volt látni, ahogy az unokákkal leültek, mesélni kezdtek, vagy bevonták őket a házi, vagy a ház körüli munkába. Lányom így „segített” pogácsát sütni, a nővérem fia „reparálta” a kerítés törött lécét.

Mígnem egyszer csak becsapott a villám: meghalt a nagypapa.

Gondolkodtunk valami megoldáson, de semmi okos nem jutott az eszünkbe. A családjaink, a munkánk a messzi városba köt minket. Nem megoldás, ha a nagymamát valamelyikünk magához veszi…az öreg fát már nem lehet átültetni. Nem lehet egy vidéki élethez, kerthez szokott embert hirtelen berakni a város betondzsungelébe, a villamos, trolibusz, számítógépek, a  mai kor modern világába.

Lányomnak jutott az eszébe: kutya kellene a Nagyinak! Tépelődtünk, morfondíroztunk, aztán döntöttünk: igen, kutyát veszünk édesanyámnak ajándékba! Nem tudtuk, hogyan fogadja majd, örül-e a kutyának. Csak a lelkünk mélyén éreztük, igaza van a lányomnak. Ez kellőképpen leköti, elfoglalja a Nagyit, biztos terápiát jelentene a számára. Elfelejtené a könnyeit, megbékélne a megbékélhetetlennel és élne tovább, mint eddig. Lenne megint nap-mint nap tennivalója, megváltoztatni, javítani valója. Hiszen a kutyát el kell látni étellel, vízzel, játszani, foglalkozni kell vele. Addig sem érne rá a Nagyi pityeregni a meghalt férjén, belemerülni a bánatába.

Megvettük a tacskót, elvittük neki. Édesanyám közömbösen fogadta, csak én láttam meg, hogy olykor-olykor pici fény csillant a szemében. Láthatólag, de azt nagyon titkolva, igenis tetszett neki a kutya, csak nem tudta eldönteni, hogy örülhet-e a kis állatnak akkor, amikor nincs mellette a férje… és fontos kérdésre kellett megtalálnia a választ: neki most már csak a gyász marad?

Átadtuk Édesanyámnak a kutyát, rábíztuk. Elmondtunk minden tudnivalót a tacskóról és merészen otthagytuk őket. Bíztunk édesanyám élni akarásában, eddig megszerzett tapasztalataiban.

Néhány nap múlva megint ott voltunk. Megnyugodva láttuk, hogy a kertben szanaszét labdák jelzik azt, hogy itt foglakoznak, játszanak a kutyával. Vizes tálak hada, hogy bárhol is megtalálja az új jövevény, az etetésre szolgáló lábaskák gondosan az ajtó mellé készítve, hogy oda szokjon.

Belépve a házba egy igen bensőséges kapcsolat tárult a szemünk elé: édesanyám ült a hintaszékében, ölében a tacskóval, előtte az asztalon a családi foto album. Azt lapozgatva magyarázott a kutyának az élete folyásáról, a férje haláláról. De már nem pityergett.

Azt hiszem, bevált a lányom kutyaterápia ötlete.