Zongorám

Mea culpa, mea maxima culpa!!!

Életemnek szörnyű titkát kell bevallanom. Első pillanatra félelmetesnek tűnik, de majd meg fogják látni nem olyan iszonytató. Nem tudom szégyellni, hogy van egy terebélyes sötét folt az életemben. Majdnem olyan, mint a csillagászok, fizikusok fekete lyukai. Ami a környezetébe kerül, azt megeszi, elnyeli. Szinte uralja az életemet.

Persze ezt nem kell valami szörnyűségnek képzelni. Nagyon jól érzem magam a saját sötét foltommal, szinte a társam. Hozzá fordulok, ha bármi bajom van. Ha vidám vagyok, ha szomorú, mindig a hangulatomnak megfelelően viselkedik, szól hozzám.

Bizony, az én sötét foltom még kommunikálni is szokott velem. Megsimogatja a lelkemet, letörli a könnyeimet, társamul szegődik, ha magányos vagyok. Békén hagy, ha vágyom a magányra, kigyújt, ha érzelmekre vágyom. Nem hagyja a fantáziámat kihunyni, lelassulni. Képes még különböző tájakra is elröpíteni.

Az én életem sötét foltja képes adni nekem, ahelyett, hogy elvenne. Persze nem jótékonyságból teszi ezt nekem, hanem az eddig együtt töltött évek alapján. Hiszen, ha egy kutyát magadhoz veszel, akkor azt tanítanod kell, foglalkoznod kell vele, hogy tényleg a tied legyen. Később biztosan meg fogja hálálni. Így vagyok én is ezzel a sötét folttal. Eddig csak adtam neki, foglalkoztam vele, minden igényét kielégítettem. Az én sötét foltom ettől függetlenül rendkívül racionális, három lábán a földön áll. Szorgalmasan gyakoroltam rajta, skáláztam. Játszottam a különböző Czerny gyakorlatokat, kis J. S. Bach darabokat. Ugyanis az én életem oly félelmetesnek kikiáltott sötét foltja nem más, mint egy háromlábú fekete zongora. Nagyon régen kaptam szüleimtől. De még ma is az a zongora az én zongorám. Neki mesélem el minden gondomat, bánatomat, a mai napig ő vígasztal meg, mutat új utakat nekem.

Elköltöztem abból a lakásból, ahol megkaptam őt. Ott az emberek (a bérház lakói) nem igazán szerették a zongorám hangját. Lehet, hogy még irigyelték is a barátságunkat. Itt egy családi házban élünk, én és a zongorám. Ha játszom rajta kinyithatom az ablakot. Nem szól senki, hogy tessék becsukni! Együtt muzsikálhatunk a kertem madaraival. Az ablakon belibegő virágillat biztosan még szelídíti is az én sötét foltomat. Férjem már mondta, hogy másképp szól a hangszerem itt, mint az előző lakóhelyünkön. Már ő is látja, hogy a sötét folt a környezete hatására megszűnt létezni és igazi, mindhárom lábával földön álló zongorává vált.