Egyszer láttam egy Gazdit keresünk c. tv műsort. Azt hiszem, ez volt a műsor címe, kutyákról, menhelyi kutyákról szólt, Kudlik Júlia volt a műsorvezető.
Nem tudom, honnan gyűjtötték be azokat a kutyákat, amiknek kerestek gazdit. Furcsának, szokatlannak tartottam a kinézetüket, valahogy nem tudtam elhinni, hogy ezek igazi, valódi kutyák lennének. Persze, biztosan azok voltak.
Másnap elhatároztam naivul, elmegyek a Fehér kereszt telepére, szemrevételezem ezeket az állatokat. Naná, nem arra a telepre mentem, amit bemondtak a tévében, nem találtam meg azokat a kutyákat. Én tapasztalatlan voltam, állatokkal még lakásban soha nem foglalkoztam. Nem tudtam, ha elmegyek a telepre, nehéz lesz kutya nélkül eljönni.
Felelőtlenül, mintha állatkertben lennék, bámészkodtam erre – arra. Voltak ott cicák, kutyák, egyik jobban ácsingózott utánam, mint a másik. Én a gondozónak (a telep vezetőjének) váltig állítottam, nem vihetek el kutyát, mert nekem otthon a lakásban van egy cicám és félek, hogy baj lesz ebből az új kapcsolatból. Aztán ahogy beszélgettünk a vezetőnővel, egyszer csak egy kutya odatelepedett a székem alá. Addig be nem állt a szája, hangoskodott, vicsorgott mindenkire. Mellettem, a székem alatt láthatólag megnyugodott. Kereste mindenki, kié ez a kutya, de senki nem ismerte. Vadonatúj póráz volt rajta, meg egy hatalmas csatú régi derékszíjból nyakörv. Sokszor kivitték az utcára, de nagy csaholás közepette visszahozták és mellettem csöndben marad, megnyugodott. Végül nagy megdöbbenésemre hallottam a saját hangomat: EZT a kutyát elviszem. Nem hittem el magamról, hogy csak beadtam a derekamat…
Na, haza kellett menni. Gyalog voltam, megfogtam a pórázt és kértem az égiek segítségét – elindultunk. Egy kutyabarát hölgy kisért minket kocsival – ő is bizonytalan volt, mi lesz most? Hát az én „kiválasztott” kutyám, szépen, igazodva, nem rángatva jött illedelmesen mellettem a pórázon. Megállt mikor meg kellett állni, elindult mikor indulni kellett. Olyanok voltunk, mintha én iskoláztattam volna valaha. Pedig nem. Akkor az első napokban nagy dilemma lett volna eldönteni, ki tart a másiktól jobban. Szégyellem, de azt hiszem én voltam a gyávább.
Le tudtam vinni őt sétálni, dolgát végezni. Nagyon rendesen viselkedett.
Fönn a lakásban egyedül voltunk. Jött az első éjszaka a számára ismeretlenben. Elhatároztam, a kis éjjeli lámpát a kutya miatt égve hagyom „nehogy félni kezdjen az idegen helyen”. Ma már csak mosolygok ezen a balgaságon. Nem mertem elaludni, vártam, hogy mi fog történni.
Csönd volt, néha pici mocorgás, álmában a karmai koccantak a parkettához.
Hajnali 4 óra körül nem megnyugodva, de a történtek miatt tökéletesen elcsigázva elnyomott az álom. Arra ébredtem, hogy egy vizes ronggyal törölgetik az arcomat és a fejem mellett mindkét oldalon egy-egy szőrös valami áll…. Szörnyen megijedtem, egy évnek tűnt, de egy pillanat alatt felébredtem. Belém hasított, mi lesz ha megharap a kutya? Föltámaszkodott a fejem mellett a párnámra és a homlokomtól az államig kétszer átnyalta az arcomat.
Kutyához értők mind azt mondták, a kutyám akkor köszönte meg, hogy elhoztam őt a menhelyről, magamhoz vettem. Soha többé nem tett ilyent.
Ez pont 14 éve történt. A kutya köszöni jól van, időjárás változáskor néha fáj a hátsó lába. Már nem akar a nyakamba ugrani, ha meglát. De idegen ember ne jöjjön hozzám közel! Nem harap meg senkit, de hihetetlen erővel ugatni kezd, fenyeget. Minden ismerősömmel, barátommal össze kellett ismertetni. Mint a cicával is.
Jaj, nehogy elfelejtsem: a cica rajta alszik a kutyán!
Örülök neki, hogy ez a kutya engem választott ki gazdájául…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: